Csátalja

Weboldal

Községünk Bács-Kiskun megyében, Bajától 2O-2l km-re délre található. Már a középkorban is volt a környéken élet. A település mai területéhez egészen közel lehetett Alsótárnok és Tóti, melyek talán Csátalja elődei lehettek. Az előbbi név már 1289-ben szerepelt adományként egy oklevélben. A XVI. században több oklevélben is találkozunk Tárnok helynévvel, de lehet, hogy ez az ugyancsak közeli Tárnokmonostort jelöli.
A Csátalja névvel 1543-ban találkozunk először Bács-Bodrog vármegye dézsmajegyzékében. A falu nevét Csatallya formában írták. Bár ez a dátum már a török hódoltság idejére esik, mégis a kalocsai érsekség dézsmajegyzékében találkozunk a helynévvel.
A falu neve szerb nyelvből származik: Catalia útkereszteződést, útvillát, villaszerű elágazást jelent. A szájhagyomány hajlamos a nevet Csataalja formából származtatni, de ennek valóságalapja nincsen.
A török hódoltság korában – mint a környék más települései is – elnéptelenedett. A lakosság vagy elmenekült vagy elpusztult.
1686/87-ben a császári csapatok nagy győzelmeket arattak a törökök fölött, így lehetőség nyílott a Bácska felszabadítására is. A feljegyzések szerint, amikor a győztes sereg átkelt a Dunán, a katonákat iszonyú pusztítás fogadta vidékünkön. Az egész úton nem találtak élő fát.
Ellenben a fű és tömött bozót olyan magasra nőtt, hogy a lovasság kényszerült rajta utat törni és taposni a gyaloghad számára. Az árterületek nádtermő, állóvizekké, feneketlen lápos mocsarakká változtak. A homokos területeken pedig csak bozót kötötte meg a talajt, máshol a szél épített vagy rombolt.
1699-ben Bács-Bodrog vármegye újjászervezésekor a bécsi császári udvari kamara hét földműves gazdát jegyzett fel községünkben.
Az 1703-ban kezdődött Rákóczi-szabadságharc sem kedvezett a lakosság szaporodásának. A megyébe felhúzódó szerbek a Habsburgokkal szimpatizáltak, gyakran támadták a Duna-Tisza Közén állomásozó kuruc csapatokat, ezért l705-ben Bottyán János tábornok a dunántúli hadjárat megkezdése előtt kiűzte a megyéből a velük ellenséges lakosság többségét.
1711 után hamarosan megindult a belső vándorlás a sűrűbben lakott Felvidékről és a Dunántúlról a környékünkre. Ez a spontán telepítés nem tudta benépesíteni a területet, megművelni az elvadult területeket.
A XVIII. században szervezett telepítés kezdődött, melyet a bécsi császári kamara irányított. Három nagyobb hullámban érkeztek községünk területére katolikus vallású német telepesek elsősorban dél-német államokból: Baden-Württenberg, Pfalz, Elzász-Lotharingia. Az első szakasz 1729- és 1748 között zajlott, a döntő szakasz 1752-1763 között történt.
Gyérebb volt már a betelepülők száma a befejező szakaszban, mely 178O-84. között bonyolódott le.
A német telepesek egy része már korábbi német telepítésű falvakból került községünkbe /pl. Nemesnádudvarról/, de többségük a birodalomból érkezett fiatal házaspár volt, akik korábbi lakhelyükön megváltották magukat földesuruktól, és ezután kerekedtek hosszú, számukra ismeretlen vidékre, ahová bérelt gabonaszállító hajókon, tutajokon érkeztek a Dunán. A telepítési biztosok irányították Baján vagy Apatinban a Bácskába települni vágyó érkezőket.
Az új telepesek földet, házhelyet kaptak, és szívós, szorgalmas munkával egy-két generáció nehéz élete küzdelme után otthonra találtak választott hazájukban. Cothmann Antal kamarai biztos 1763-ban, amikor községünkben járt, azt írta, hogy e határ nem túl termékeny, de jól művelt és rendezett.
1735-ben lett községünkben önálló plébánia és hamarosan (1744-ben) ideiglenes templom is épült. A plébánia 1748-tól alkalmazott tanítót is, aki ekkor a kántori és a jegyzői teendőket is ellátta.
A község a telepítések során német nyelvű lakosokkal népesült be, a kevés magyar lakos is inkább elnémetesedett, a helyi dialektust beszélte. Az iskola nyelve is német volt, de a XIX. századtól kezdve a tanítás kétnyelvű, magyar és német lett.
A helyi lakosság földet művelt, állatot tenyésztett, de a homokos határrészt hamarosan hatalmas szőlőtáblák lepték el. A csátaljai szőlők különösen a XIX. század végén értékelődtek fel, mikor a hegyi szőlőket a filoxéra betegség nagyrészt elpusztította.
Csátalja a környék települései közül egyik legmódosabbá vált a XX. század elejére. Az 1910-i népszámláláskor 2420 német és magyar lakos élt békés egyetértésben a környékkel. Sokan - mivel a község határa nem terjeszkedhetett – a Mohácsi-szigeten vásároltak jó minőségu termőföldeket a lecsapolt mocsarak helyén.
Községünk életében mélyreható változást csak a II. világháború utáni „modern népvándorlás” hozott. A győztes szövetséges nagyhatalmak a kollektív bűnösséggel bélyegezték meg a közép- és kelet – európai németséget – ezért rájuk az elűzetés és kitelepítés várt akár bűnös, akár ártatlan volt a lakosság. Így kellett eltávoznia a csátaljai német nemzetiségű népesség nagy részének 1946-47-ben három részletben.
Mintegy 2200 személy volt kénytelen elhagyni szeretett faluját. Az akkori Nyugat-Németországba kerültek. Sokan soha nem tudták elfelejteni az óhazát, ha utóbb jól is élnek, gyakran vissza-visszatérnek ma is, és azóta is segítik a régi lakóhelyüket. Még 1946 februárjában Csátalján otthonra talált 18O bukovinai székely család (gyakran együtt egy házban laktak a kitelepítésre váró régi tulajdonosokkal). A székelyek Istensegíts községből származtak, 1941-től Dél-Bácskában Topolyán és Csantavér község környékére telepítették őket Bukovinából, de 1945-ben menekülniük kellett Magyarországra. Később felvidékről érkeztek magyar telepesek, akiket az akkori Csehszlovákia űzött el otthonukból. Többen települtek Csátaljára a Tiszántúlról is, hogy itt házat, földet kapjanak, de többen az újra jugoszláv területté vált Dél-Bácskából érkeztek falunkba.
A változás, a lakosságcserélődés nem ment zökkenőmentesen, nagy volt a bizalmatlanság a régi és az új lakók között főként az eltérő gazdasági, kulturális szokások miatt, gyakori volt a viszálykodás valós és vélt okok miatt.
A megbékélést az ifjúság kezdeményezte: együtt jártak iskolába a gyerekek, összebarátkoztak, együtt játszottak. De az igazi megbékélés akkor következett, amikor az első vegyes házasságokra is sor került. Ma az együttélésre már a tolerancia a jellemző, mely többre tartja valamennyi népcsoport erényeit és az egybetartozást tartja inkább szem előtt, mint a széthúzást.
Erre utal, hogy mind jobban erősödnek a külhoni kapcsolatok is pl. Németországgal (Schwabmünchen), Szlovákiával (Alsószeli) és Erdéllyel is (Csernakeresztúr, Dicsőszentmárton).